Néhány szöveg történelemről

A császári hatalom hanyatlása (1027-1250)

A szász dinasztia után 1027-ben a száli-frank dinasztia kerül hatalomra (uralkodott 1027-1125). Királyainak uralkodása idején, a 11. század végétől bomlani kezdett az a hatalmi rend, melyet I. Ottó épített ki. A császár hatalma a birodalmon belül egyre csökkent, tevékenységük azonban biztosították a birodalom vezető szerepét Európában.

A század első felében még jól mentek a dolgok. Az uralkodók ekkor kezdtek támaszkodni a kishűbéresekre (valvassorok) és a miniszteriálisokra (jogilag nem szabad, de az uralkodónak szolgálatokat tevő, a szolgák közül kiemelkedő és a nemességhez közelítő csoport). A korszak két uralkodója II. Konrád (1024-1039) és fia, III. Henrik (1039-1056) Magyarország ellen vezettek hadjáratokat 1030-ban, majd 1051-1052-ben, de nem érték el a kívánt célt, mivel katonai vereséget szenvedtek és nem tudták Magyarországot a hűbéri esküre kényszeríteni. Így Magyarország megőrizte függetlenségét. Az első gondok a következő uralkodó, IV. Henrik (1056-1106) kiskorúsága idején kezdődtek, amikor a régensként uralkodó anyja, Poitoui Ágnes idején a királyi hatalom kezdett meggyengülni a tartományi és egyházi vezetők javára. Amikor IV. Henrik trónra került, igyekezett újból megerősíteni hatalmát (királyi várak emelése hercegségek területén, miniszteriálisok jogkörének kiterjesztése), ekkor azonban tiltakozásul  a  szász herceg vezetésével nyílt fegyveres felkelés tört ki, melyet csak 1075-ben tudott leverni. 1074-ben beavatkozott Magyarországon a Salamon és Béla közti küzdelembe, mivel Salamon hűséget fogadott neki, de akciója végül kudarcba fulladt.

 

• Az invesztitúra harc (1075-1122)

Az igazi csapást a királyi hatalomra az időközben kibontakozó egyházi reformmozgalomból kinövő, több évtizedig elhúzódó invesztitúra háború (1075-1122) és annak következményei fogják mérni. Az 1040-es években német származású reformpápák tevékenységével bontakozott ki az a mozgalom, mely a későbbi gregorián reformhoz fog vezetni. Ekkor léptek fel először a pápák a szimónia ellen és a papi cölibátus megvalósítása érdekében. A reformmozgalmat kezdetben a német uralkodók is támogatták, VII. Gergely trónra lépésével azonban szakítás következett be a császár és a pápa között. Az új pápa az 1075-ben kiadott Dictatus papae bullájában a császárral szakító programot hirdetett meg: megtiltotta, hogy a király gyakorolja az invesztitúra jogát, s azt saját magának tartotta fenn. Henrik és a német püspöki kar tiltakozott és megtagadták a bulla végrehajtását, mire VII. Gergely kitagadta a királyt. A német fejedelmek a vitában a pápa mellé álltak, így Henrik is kénytelen volt meghátrálni. Ekkor került sor a Canossa-járásra. A pápa megbocsátott az uralkodónak, a német fejedelmek azonban polgárháborút robbantottak ki, s ellenkirályt választottak.  Csaknem 200 év után ekkor érvényesült először a tényleges királyválasztás elve, ami szakítást jelentett a korábbi dinasztikus elvek alapján működő kiválasztás elvével (az uralkodó nevezte ki utódját). A háború kisebb-nagyobb megszakításokkal 1122-ig eltartott, amikor a német fejedelmek támogatásával és közreműködésével létrejött a megállapodás a V. Henrik (1081-1125) császár és II. Callixtus  pápa között.

A wormsi konkordátum értelmében az invesztitúra jogát megosztották a császár és a pápa között. Az egyházi elöljárókat a pápa és a császár közösen iktatták be: a pápa az egyházi hatalom jelképeit, a gyűrűt és a pásztorbotot adja át, melyek a spirituális hatalom szimbólumai voltak, míg a király a jogar, azaz a világi hatalom átadásával iktatta be birtokaiba a kinevezett klerikusokat. Ez végső döfést jelentett a királyi hatalomra, hiszen az Ottók által kiépített hatalmi rend legfőbb támasza a birodalmi egyház volt, ami azonban a következő évtizedekben jelentős mértékben kikerült a király fennhatósága alól és jórészt  független szervezetté vált.

V. Henrik halálával 1125-ben kihalt a száli-frank dinasztia. Ezt követően zavaros idő következtek, amikor is 2 fejedelmi család, a Welfek és Staufok sarjainak küzdelme volt jellemző. Ebben az időszakban vált bevett szokássá, hogy a német király választás útján került a királyi trónra, a fejedelmek azonban saját hatalmuk megtartása érdekében általában nem a legerősebb, hanem a leggyengébb társukat választották királlyá.

​

• Barbarossa Frigyes kísérlete a császári hatalom visszaállítására (1152-1190)

Választás útján került hatalomra a Staufok közül I. Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes (1152-1190), aki nagyszabású tervekkel állt elő: a császári hatalmat akarta visszaállítani. Mivel azonban német földön a tartományi fejedelmek egyre inkább kiépítik hatalmukat, így rájuk nem támaszkodhatott. Ezért külföldről próbált támaszt szerezni: az angol király lányát vette feleségül, így jelentős angol támaszra tett szert ellenfeleivel szemben, akik viszont a francia királlyal szövetkeznek. Ezen felül a gazdag Itáliában akart stabil hátteret kiépíteni, így politikájának középpontjában az itáliai területek feletti hatalom megszerzése állt. A következő években 6 hadjáratot vezetett Itália ellen, s hosszú háborúba bonyolódik velük. Az itáliai városok lakosságát is megosztotta a háború, s két párt alakult ki és állt egymással szemben: a császárpárti ghibellinek és a pápapárti guelfek. A küzdelembe III. Sándor pápa is bekapcsolódott a városállamok oldalán, így a császárság és pápaság közti küzdelem ismét kiújult. A császár igyekezett átvenni a hatalmat a városok felett, s német tisztviselőket, podestákat nevezett ki élükre. Ezt a városok sem tűrhették: egymással szövetkezve létrehozzák a Lombard Ligát, és 1176-ban Legnanónál döntő győzelmet arattak Frigyes felett. 1177-ben Velencében békét kötött a pápával, majd 1183-ban a városokkal: elismerte autonómiájukat és kiváltságaikat. Ettől kezdve a Német-római Birodalomnak csak jelképes hatalma lesz az itáliai városok felett.

Itáliai ambícióit nem adta fel: fia, VI. Henrik (1190-1197) számára megszerezte a szicíliai normann királyság örökösnője, Konstanca kezét, a házasságra 1186-ban került sor.

Élete végén a 3. keresztes hadjáratban elindult a Szentföldre, ahová azonban nem jutott el, mert az úton folyóba fullad. Halálával az erős és egységes birodalom gondolata is több száz évre eltűnt.

​

• II. Frigyes és a szicíliai királyság (1215-1250)

Barbarossa Frigyes halála után ismét kiújultak a harcok a Staufok és a Welfek között, s egészen 1214-ig tartottak. A küzdelembe III. Ince pápa is bekapcsolódott a Welfek oldalán, hiszen meg akarta szüntetni az északról és a délről is szorongató Staufok uralmát. A küzdelem az 1214-ben lezajlott bouvines-i csatában dőlt el, ahol a Staufokat támogató Fülöp Ágost francia király győzelmet aratott. VI. Henrik fiának, II. Frigyesnek (1215-1250) az útja innen egyenesen a trónra vezetett: 1215-ben német királlyá, 1220-ban német császárrá koronázták. Viszonzásképpen ebben az évben királyi felségjogokat (adó- és vámszedés, pénzverés, várépítés)  adományozott egyházi nagyhűbéreseinek, amit 1232-ben kiterjesztett a világiakra is. Ezzel véglegesedett az ország széttagolódása, s a Német Királyság egyre inkább önálló fejedelemségek konföderációjává vált. II. Frigyes tevékenységét a szicíliai királyságra összpontosítította, idejének jó részét is itt töltötte, s modern, központosított államot épített ki. (Halála után a Staufok hatalma elenyészik Szicíliában, s 1263-ban pápai segítséggel Anjou Károly szerzi meg a trónt.)

A 12.-13. században tehát a német királyságban az erős központi hatalom kialakítására irányuló törekvések elbuktak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a francia királlyal ellentétben a német uralkodóknak nem álltak rendelkezésre hatalmas királyi birtokok és az ebből származó pénzügyi források is hiányoztak. A német és az itáliai területek között jelentős különbségek voltak gazdasági és politikai tekintetben egyaránt. Az észak-itáliai városok virágzó és fejlett gazdaságával szemben a német területek elmaradott, jórészt mezőgazdaságra támaszkodó, feudális viszonyokkal rendelkező gazdasággal bírt. Az itáliai városok fejlett autonómiájával egy kevésbé hatékony igazgatási rendszer állt szemben, mely lényegében a király személyéből és néhány kancellárból állt, de nem rendelkezett kormányzati, közigazgatási struktúrákkal. Végül a királyi cím örökletességének megszűnésével a királyt mindig kompromisszum eredményeként választották meg, s a választás kimenetelére a német fejedelmeknek és a pápának jelentős befolyása volt, így hatalmi harc eredménye lett.

 

A széttagolt birodalom és visszavonulás német földre

​

• A nagy interregnum és a Habsburgok megjelenése (1250-1291)

II. Frigyes halála után 1250 és 1273 között trónharcokkal szegélyezett zűrzavaros, polgárháborús időszak, a nagy interregnum következett.  Ekkor a különböző egyházi és világi fejedelmek és városok stabilizálták és tovább növelték a korábban megszerzett privilégiumokat. A királyválasztás gyakorlata állandósult.

1273-ban új korszak kezdődött Habsburg Rudolf  (1273-1291) trónra kerülésével. A fejedelmek azért választották őt királlyá, mert nem tartozott a leghatalmasabbak közé, csupán közepes méretű birtokai voltak Zürich környékén, így nem jelentett veszélyt számukra. Rudolf szakított az itáliai ambíciókkal, és a pápaság ügyeibe sem kívánt beleszólni, tevékenységét csakis a német területekre kívánta összpontosítani. Hozzá is fogott hatalma növeléséhez, így került konfliktusba II. Ottokár cseh királlyal, aki az egyik leghatalmasabb fejedelem volt Németországban. 1278-ban Morvamezőnél katonai győzelmet aratott fölötte, s megszerezvén birtokai egy jó részét, Ausztriát és Stájerországot, megalapozta a Habsburgok területi fejedelemségét. A Premysl dinasztiát azonban meghagyta a cseh trónon.

​

• A Luxemburgok, IV. Károly és a német aranybulla (1312-1378)

Mivel úgy tűnt, hogy Rudolf is túlságosan megerősödött, más család fiát választották a fejedelmek királlyá, de ez a család sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Így került végül Henrik személyében a Luxembourg család trónra (1312-1437), s 1312-ben majdnem 100 év után ismét császárt koronáztak Rómában. Az itáliai császárpártiak (ghibellinek), köztük Dantéval nagy lelkesedéssel üdvözölték a koronázásra érkező konvojt.

Henrik halálakor fellángol a háború a Luxemburg-pártiak és a Habsburg-pártiak között, s az 1322-ben Mühdorfnál megvívott csatában a Luxemburgok által támogatott Bajor Lajos (1314-1347, császár 1328-tól) kerül ki győztesen. Ekkor kerül sor a pápaság és a császárság utolsó nagy összeütközésére. Lajos kísérletet tesz az avignonban székelő XXII. János letételére egy ellenpápa megválasztásával, mire a pápa kijelentette, hogy ő a világi és egyházi hatalom birtokosa, joga van tehát a német királyt választását megerősíteni. A német választófejedelmek a vitában Lajos mellé álltak, s kijelentették, hogy jogukban áll azt német királlyá választani, akit akarnak.

Időközben a Luxemburgok szépen építették családi birtokaikat: az 1306-ban kihalt Premysl dinasztia helyében János király megszerzi a cseh trónt. 1347-ben az ő fia, IV. Luxemburg Károly került a német trónra (1346-1378, 1355-től császár), aki apja halálakor cseh király is lesz. 1356-ban kiadta a német Aranybullát, mely meghatározta a királyválasztás rendjét, s rögzítette, hogy a királyt három egyházi (a mainzi, a trieri, a kölni érsek) és négy világi választófejedelem (a cseh király, a pfalzi palotagróf, a szász gerceg és a brandenburgi őrgróf) választja meg egyszerű szavazattöbbséggel. Ezt követően a király megerősítette a fejedelmeket privilégiumaikban és hűbéreikben. A királyválasztásban a pápának semmilyen szerepe nincs. A birodalom ekkor tisztán német királysággá válik, a császári cím pedig tiszteletbeli címmé alakult át egy olyan birodalom élén, mely a regálejogokat birtokló fejedelemségekből állt össze. Károly korának egyik legkiválóbb uralkodója volt, királyi udvarát Prágában rendezte be, amely Európa egyik kulturális és művészeti központjává vált. 1348-ban itt alapította meg az első német egyetemet, ezt a későbbiekben az erfurti, heidelbergi és kölni egyetem követte.

 

• Luxemburg Zsigmond és kísérlet a birodalom megújítására (1410-1437)

A Luxemburg család utolsó tagja Zsigmond (1410-1437, 1433-tól német király, 1387-től magyar király) nagy formátumú uralkodó volt. Harcolt a törökök ellen, de 1396-ban Nikápolynál vereséget szenvedett, innentől kezdve a védekezésre összpontosított. 1419-től a cseh husziták ellen harcolt, majd kísérletet tett a birodalom megreformálására. Elképzeléseit a neki tulajdonított, ámde ismeretlen szerzőtől származó Reformatio Sigismundi című írásban foglalta össze, melyet 1439-ben a bázeli birodalmi gyűlésen adott elő. A könyvnyomtatás megjelenése után a 15. és 16. században több kiadást is megért. A benne megfogalmazott reformok a birodalom egységének, s a birodalmi béke megteremtését szorgalmazzák a pénzrendszer, az igazságszolgáltatás, valamint hadsereg felállítása terén. Európai hatású tevékenysége volt a konstanzi zsinat összehívása (1414-1418), ahol kiváló diplomáciai érzékének köszönhetően sikerült felszámolnia az 1378 óta tartó egyházszakadást.