A Német-római Birodalom 962 és 1806 között fennálló államalakulat Európa középső részén, melynek élén a német-római császár állt. A birodalomnak az európai hatalmi struktúrában elfoglalt helye az évszázadok során teljesen megváltozott, ennek ellenére szerepe az európai történelemben mindvégig meghatározó maradt. Számos történelmi esemény, például a gregorián reform és az invesztitúraháború, a Habsburgok felemelkedése, a reformáció, a harmincéves háború egyszerűen értelmezhetetlen anélkül, hogy ismernénk a birodalom történetét, fejlődésének jellegzetességeit és ellentmondásait. Magyarországgal szomszédos állam, így hazánk történelmére gyakorolt hatása is jelentékeny, gondoljunk csak az államalapításra, a 11. századi háborúkra, Mátyás közép-európai törekvéseire, a Habsburgok történelmünkben betöltött szerepére vagy a törökellenes harcokra.
A birodalom formálódása
Nagy Károly hatalmas Frank Birodalma egységbe foglalta az akkori keresztény világ legnagyobb részét, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is. A császárrá történő koronázásával azt nyilvánította ki, hogy birodalma az ókori Róma örököse, s magát Isten által megkoronázott uralkodónak tekintette. A birodalom egysége azonban a császár halála után felbomlott. A 843-ban megkötött verduni szerződésben a birodalmat 3 részre osztották: a Rajnától nyugatra fekvő területet Kopasz Károly, a keleti területeket Német Lajos, a kettő közti részeket (a későbbi Lotaringia, Burgundia, valamint Észak-Itália) Lothár kapta. Ez a felosztás vetett meg a későbbi birodalom alapjait.
A keleti és nyugati területek fejlődése egyre inkább különvált egymástól, s hamarosan Regnum Francorum és Regnum Teutonicum elnevezésekkel illették őket. A Nyugati Frank Királyság trónja a Karoling dinasztián belül öröklődött, s ez az uralkodói család vitte tovább a császári címet egészen 924-ig, amikor a Karoling család kihalt. A Keleti Frank Királyság területén 900 körül etnikai alapon törzsi hercegségek jöttek létre. A szász, frank, sváb, bajor, később lotaringiai és burgundi fejedelemségeket laza hűbéri viszony kötötte az uralkodóhoz, a fejedelmek arra törekedtek, hogy minél nagyobb önállóságra tegyenek szert. Ez sikerült is, és saját területükön a királyi hatalom bizonyos funkcióit gyakorolták: pénzverés, önálló hadsereg létesítése és önálló külpolitika. Ilyen körülmények között került hatalomra a szász dinasztia (919-1024). Ez fordulópontot jelentett a német történelemben: a fejedelemségek laza szövetsége helyett egy erős államot hoztak létre, s megalapították a német-római birodalmat.
A birodalom megalapítása (919-955)
Az ország egységesítési törekvése a szász fejedelemségből indult ki. A 10. század elején a szászok hercege, I. Madarász Henrik, a szász dinasztia (919-1024) megalapítója, felvette a rex francorum orientalium címet, s egyben ő lett az első olyan keleti frank király, aki nem Nagy Károly vér szerinti leszármazottja. I. Henrik kiterjesztette hatalmát a keleti frank királyság teljes területére, s a jövő szempontjából fontos döntést hozott: nem osztotta fel birodalmát fiai között, hanem a teljes királyságot fiára, I. Nagy Ottóra (uralkodott: 936-973) hagyta, ezzel biztosítva országa egységét. Ezt a szokást utódai is megőrizték.
Ottó törekedett a királyi hatalom megerősítésére a fejedelemségek felett, ami szükségszerűen konfliktusokhoz, lázadásokhoz, belháborúkhoz vezetett. Ilyen ellenfele volt például Vörös Konrád lotaringiai herceg, vagy a magyar történelemből ismert Civakodó Henrik bajor herceg, aki a magyar Gizella királyné apja volt.
Közben a 10. században súlyos külső problémával kellett szembenéznie, a magyarok folyamatos támadásaival. Ottó felvette a harcot, s nem utolsó sorban megerősített lovagságának köszönhetően 955-ben az Augsburg melletti Lech-mezőn döntő győzelmet aratott a magyarok felett, akik ezt követően nem háborgatták többet az országot.
A birodalom megerősödése (955-1027)
-
Renovatio imperii Romanorum
A győzelem óriási dicsőséget hozott Ottó számára egész Európában. Ezt kihasználva fogalmazta meg igényét a császári címre is. Itáliába ment, ahol beavatkozott a pápai trónért folytatott küzdelmekbe XII. János oldalán, aki a támogatásért cserében 962-ben császárrá koronázta Ottót. Ezzel megszületett a Német-római Birodalom. A császári címet ettől kezdve a német királyok nyerhették el, de a koronázás végett Itáliába kellett menniük, mivel az csakis Rómában történhetett. Ezt a költséges, sokszor háborúktól sem mentes utazást nem minden német király engedhette meg magának, így nem mindegyikből lett császár. A császári cím birtokában Ottó a Karoling birodalom eszméjének feltámasztásán fáradozott, s utódaival együtt egy egyetemes, a nyugati kereszténységet magába foglaló, népek felett álló birodalmat kívánt létrehozni. Unokája, III. Ottó (980-1002) egyenesen Rómába tette át székhelyét, és meghirdette a Renovatio imperii Romanorum programját.
A koronázást követően kiadta az Ottonianum nevű oklevelet, melyben szabályozza a császárság és pápaság közti viszonyt. Egyfelől megerősítette a pápát a Nagy Károly által adományozott birtokokban, s biztosította a pápák törvényeknek megfelelő szabad választását. Másfelől viszont biztosította a császár hatalmát a pápa felett, amennyiben kimondta, hogy a pápa beiktatása előtt köteles hűségesküt tenni a császárnak, sőt küldöttei ellenőrizhetik a pápa kormányzását. A későbbi invesztitúra harc kirobbanásának ez egyik előzménye.
Német földön hatalmát a világi fejedelmekkel szemben az egyház vezetőire és szervezetére támaszkodva szilárdította meg. Innentől kezdve az összekapcsolódó egyház és államszervezet a királyi hatalom fontos támaszává vált. A király az egyház fejévé vált, ő rendelkezett az ország területén az invesztitúra jogával, azaz ő iktatta be az egyházi vezetőket hivatalukba és birtokaikba. Az érsekek és püspökök, akik a királyi kápolnában nevelkednek, egyházi tisztségük mellé nemcsak birtokokat kaptak az uralkodótól, hanem világi tisztségeket is, azaz tanácsadói, udvari tisztségeket kaptak a király környezetében. Így váltak a királyi adminisztráció és közigazgatás fontos szereplőivé. A feudális fejedelmek hatalmát az egyházra támaszkodva ellensúlyozta a király. Ezt a rendszert nevezzük birodalmi egyháznak. Ezt az egyházra épülő világi hatalmi struktúrát alapjaiban fogja megrendíteni a későbbi invesztitúra harc.
-
Drang nach Osten
III. Ottó uralkodása alatt indult meg, s utódai alatt is folytatódott a keleti irányú terjeszkedés, a Drang nach Osten. Ennek első hulláma Ottó korában zajlott, és az Elbán túli területek, tőle délre a cseh területek, még délebbre a bajor hercegség és Magyarország közti területek, a későbbi Ausztria felé irányult. A meghódított területeket a birodalomhoz csatolták. Az Elba és az Odera közötti területeken őrgrófságokat szerveztek, majd az itt alapított püspökségből indultak ki a lengyel és cseh területekre a hittérítő missziók. E tevékenység nyomán szervezték meg a lengyel és cseh egyház alapjait megvető poznani és prágai püspökséget, melyek a német egyházszervezetbe tagolódtak. A lengyel egyház később függetlenné vált, a cseh egyház azonban megőrizte alárendeltségét. A cseh területek ezen felül politikailag is betagolódott a birodalomba, miután a cseh herceg a császár hűbérese lett. A cseh területektől délre szervezték meg a keleti őrgrófságot (Ostmark). Ottó császár Magyarországra is küldött hittérítő papokat, miután 973-ban Quedlinburgban Géza fejedelem megjelent és segítséget kér a kereszténység elterjesztéséhez. A keleti terjeszkedés másik formája a kolonizáció volt, azaz a német telepesek (locatorok, magyarul soltészok vagy gerébek) keletre, az Oderán túli területekre való költöztetése. Ez nagyobb lendületet a 12-13. században fog kapni. Ennek keretében a német telepesek eljutottak a mai Szlovéniától Észtországig terjedő területekre, s többek között megalapították a Német Lovagrendet.
A 962-es itáliai hadjáratot még továbbiak követték, de sem neki, sem utódainak nem sikerül Itáliát ténylegesen a birodalomba integrálni.