A Bocskai-felkelés előzményei
A hosszúra nyúlt tizenöt éves háború az ország számára nagyon sok szenvedést okozott, s többféle társadalmi feszültség halmozódott fel.
A 16. század közepén kezdett kialakulni az a sajátos társadalmi csoport, mely a felkelés fontos bázisát, katonai erejét adta. A hajdúk eredetileg a 15. század elején megjelenő marhakereskedelem fegyveres állathajtói voltak, a század közepére azonban az elnevezés csak katonáskodással foglalkozó embereket jelölt. A számukat jelentős mértékben növelték a háború által sújtott területekről elmenekülő, földjüket vesztett nemesek, szökött jobbágyok. A hajdúk felső rétege, a királyi vagy iratos hajdúk, a királyi szolgálatban álltak, s a végvári harcokban vettek részt. Alsó rétege, a szabad hajdúk senkinek a szolgálatában nem álltak, zsoldot nem kaptak, prédából éltek. A hajdúk egy részének elégedetlenségét az váltotta ki, hogy a zsoldfizetés hónapok óta elmaradtak, valamint az ellenreformáció a protestáns hajdúk érdekeit is sértette.
A háború következtében a császári kincstár teljesen kiürült, a bécsi udvar az államcsőd szélére jutott. A pénzügyi helyzet javítása céljából az udvar koncepciós pereket indított magyar birtokosok ellen, hogy aztán a jószágvesztésre ítélt főurak birtokait elkobozhassa. A perbe fogottak között volt az udvarhű Rákóczi Zsigmond, Homonnai Drugeth Bálint, Széchy György, Illésházy István főurak. A legnagyobb felháborodást Illésházy perbefogása keltette, akit1603-ban felségsértéssel vádoltak meg, fő- és jószágvesztésre ítéltek. Ő azonban a per elől Lengyelországba menekült, majd maga is csatlakozott a felkeléshez. A perek miatt országos elégedetlenség alakul ki.
A 16. században az ország jelentős része protestánssá vált, így a katolikus egyháznak az a törekvése, hogy meggyengült helyzetét akár erőszakos úton is javítsa, a protestáns nemesség és városi polgárság körében komoly ellenérzést váltott ki. Különösen nagy felháborodást keltett az, hogy 1604 januárjában a kassai Szent Erzsébet evangélikus templomot elfoglalták. Ehhez járult, hogy Rudolf császár 1604-ben a pozsonyi országgyűlés határozataihoz utólag, önkényes módon beszúrta a 22-es törvénycikket, melynek értelmében a diéta nem tárgyalhat vallási ügyeket.
Erdélyben Bethlen Gábor vezetésével egyre inkább megerősödött a törökpárti irányzat. A háború során ugyanis bebizonyosodott, hogy a Habsburg vezetéssel történő országegyesítésnek semmilyen realitása nincs, a Basta vezette Habsburg megszállás csak óriási pusztítást okozott az országban. A törökpárti urak ezért a 16. század második felében már jól bevált török-vazallusi állapothoz akartak visszatérni, mivel szerintük ez biztosíthatta az ország nyugodt fejlődését.
A felkelés kezdete
Bocskai István a tizenöt éves háború alatt a Habsburg orientáció híve volt, több csatában az udvar mellett harcolt. 1604-re azonban nézetei megváltoztak, s átállt a törökpárti táborhoz. Ennek hátterében valószínűleg több személyes sérelem állhatott (Erdélyből 1600-ban száműzték, birtokait elveszítette, de a Habsburgokban is csalódott a 2 évig tartó fogsága miatt, így a politikából teljesen kiszorult, amit viszont nehezen viselhetett), de Erdély borzalmas pusztulása és elszegényedése is a fellépésre ösztönözhette.
1604 elején így felmerült az erdélyi politikába való visszatérésének lehetősége. Bethlen Gábor biztatására márciustól titkos tárgyalásokat kezdett a törökökkel arról, hogy Erdély kikerüljön a Habsburg megszállás alól, és ismét török vazallus állam legyen. Amikor kiderült, hogy az udvarnak tudomása van a törökpárt tárgyalásairól, Bocskai megpróbált visszalépni. Bethlen Gábor viszont, hogy ezt megakadályozza, nyilvánosságra hozta a törökökkel folytatott, szövetségkeresésről szóló levelezést. (Más verzió szerint egy menekülő erdélyi diáknál találták meg a leveleket.) Ekkor vizsgálat indult Bocskai ellen, s Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány szeptemberben Rakamazra hívta, hogy az eljárást lefolytassák. Bocskai ekkor végképp elhatározta magát az ellenállásra, és hajdúkat kezdett toborozni a fegyveres ellenállás támogatására. Ez nem okozott számára nehézséget, hiszen korábban váradi kapitány volt, így jól ismerte a környékbeli hajdúk vezetőit. Belgiojoso ekkor 10 ezres sereggel indult Bocskai ellen. Az első fegyveres összecsapásra október 15.-én Álmosd és Diószeg között került sor. A siker jórészt annak volt köszönhető, hogy Bocskai átcsábította a Belgiojoso seregében szolgáló protestáns hajdúkat. Így sikerült szétverni a császári csapatot, ami már egyértelműen Habsburg-ellenes fegyveres felkelés volt.
A felkelés továbbterjedése és kibontakozása
A következő napon Bocskai bevonult Debrecenbe, ahol újabb hajdúcsapatok csatlakoztak hozzá. A hajdúkat nem csak az vezérelte, hogy elmaradt zsoldjukat megkapják, hanem az is, hogy kiváltságaikat hosszútávra biztosítsák. A felkelés ezt követően gyorsan terjedt: Bocskai Felső-Magyarország felé vette útját, s menet közben a települések helyőrségén szolgáló katonák sorra csatlakoztak. Október 30.-án Kassa is megnyitotta előtte a kapuit, elsősorban a kálvinista polgárság nyomására. Itt pedig a felső-magyarországi protestáns rendek (köznemesek és polgárok) is csatlakoznak, akik a rendi kiváltságaik, főleg a vallásszabadságuk visszaállítását várták a felkeléstől.
A törökök nagyon hamar meglátták a felkelésben rejlő lehetőséget arra, hogy Erdély ismét vazallus állam legyen, sőt ennek területét még növeljék is. Ezért a felkelés mellé álltak, s már 1604 novemberében felajánlották Bocskainak nem csak az erdélyi fejedelmi, hanem a magyar királyi címet is, a továbbiakban pedig katonai támogatást is biztosítottak. Bocskai a támogatást elfogadta, ezzel a török vazallusává vált.
1605-ben a felkelés továbbterjedt a Dunántúlra. Az itteni lakosság jó része azonban távol tartotta magát, számos város és a főrendek egy része sem csatlakozott Bocskaihoz. Sőt, a Habsburgok mellett elkötelezett nagyurak közül egyesek fegyvert is fogtak Bocskaival szemben, s 1605 közepére ezen a területen polgárháborús viszonyok alakultak ki.
A keleti országrészben azonban szilárdan tartotta magát Bocskai. 1605. február 21-én a marosvásárhelyi országgyűlésen az erdélyi rendek Erdély fejedelmükké, április 20-án pedig a szerencsi országgyűlés Magyarország fejedelmévé választotta, mindkét esetben részben a törökök katonai támogatása mellett. Mindez megvetette egy későbbi török-vazallus állam alapjait. Ekkor – a köztudatban lévő verzióval ellentétben – Bocskai maga folyamodott a töröknél a koronáért. A török azonban a felkelés által keltett zavart arra használta fel, hogy újabb várakat vegyen ostrom alá (Érsekújvár ostroma, Esztergom visszafoglalása), így Bocskai végül úgy döntött, hogy csak a fejedelmi címet fogadja el.
A felkelés lezárása
1605 végén indultak meg a béketárgyalások a kompromisszumra kész új uralkodóval, II. Mátyással., s a békét Bécsben, 1606 június 22-én írták alá.
A megállapodás Erdély esetében véget vetett a Habsburg fennhatóságnak, kimondta és a jövőre nézve is garantálta Erdély különállását, amennyiben lemondott arról, hogy a fejedelemség Bocskai halála után visszaszálljon a koronára. Ezen felül Bocskai élete tartamára Erdélyhez csatolt 7 felső-magyarországi vármegyét (Szabolcs, Szatmár, Bereg, Borsod, Abaúj, Zemplén, Ugocsa). Mindezzel biztosította az elkövetkező évek békés fejlődésének, az erdélyi aranykornak az alapjait.
Helybenhagyta azokat a kiváltságokat, melyeket Bocskai 1605 végén 10 ezer letelepített hajdúnak adományozott (örökös adómentesség, bíráskodási, önkormányzati kiváltságok).
Orvosolta a rendi sérelmeket, amennyiben biztosította a szabad vallásgyakorlatot, a nádori tisztség betöltését, a városok kiváltságait, a korábban elkobzott birtokok visszaadását.
Egyúttal kötelezte a császárt a törökkel való békekötésre.
Összegzés
A hosszú háború azt bizonyította, hogy az Oszmán és a Habsburg birodalom között erőegyensúly alakult ki a 16. század végére. Ez volt a feltétele annak, hogy a Bocskai-felkelés megvalósíthassa azokat a célokat, melyekért elindult. Amikor majd a 17. század végére az egyensúly eltolódik a Habsburgok javára, Magyarország helyzete is gyökeresen megváltozik. Egyelőre azonban a bécsi béke a lehető legjobb kompromisszumot biztosította mind Erdély, mind pedig a felkeléshez csatlakozó legkülönfélébb társadalmi csoportok számára, nem véletlen tehát, hogy Bocskai az egyik legkiválóbb történelmi személyiségként él az emlékezetünkben.
Felhasznált irodalom:
Újváry Zsuzsanna: „Nagy két császár birodalmi között”, Magyar História, Gondolat, 1984
Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711, Magyarok Európában II., Budapest, 1990
Pálffy Géza: A tizenhatodik század története, Magyar századok, Pannonica Kiadó, 2000
Pálffy Géza: A három részre szakadt ország 1526-1606, Magyarország története 9, Kossuth Kiadó, 2009
Pálffy Géza: Függetlenségért vívott szabadságharc vagy egy sokféle sikert hozó felkelés? Bocskai István 1604-1606. évi mozgalmának megítéléséről, www.arkadia.pte.hu